Nyárutó

A nyár arcán simít tekintetem
és röppen virágról felhőre, házra,
fehér tollpihéről fára, madárra,
Átölel mindent, mi itt él velem. 

Nézem, s olvadok, mint hótiszta álom
minden hajnalban, ha a kelő nap szántja. 
Előttem imbolyog a lámpa lángja...
Ez az életem, s nem lesz halálom. 

Alkony közelít, de még táncot lejtenek
a kertben a színek, s nevet a lomb
(édes cseresznyefám), a pici domb
csalogat... Ők nem felejtenek. 

A boldogság fejemet vállára vonja.
Betakar, s apró, üde csókokat 
lehel fáradt ujjaim hegyére, jó sokat...
Ébredek. "Szeretlek!" - mondja, 

S rám néz. Homlokára téved kezem...
A munkáról, aztán rólam beszél
s én látom: szemében mosoly zenél... 

...Szeretem...