Naiv versike a szerelemről

Kék szendergésbe robbant az éj,
Magadhoz vontál: "Gyere, ne félj!
Mindig itt leszek, vigyázok rád."
Puhán csókolta homlokom a szád. 

És váltál rózsává. Nyíltál nekem.
Vagy tündér voltál - de csak velem.
Angyalként hirdettél mosolyt, békét,
Szerelmet, földi jót: ezerfélét. 

Most megint tél van és pislog a hó
Szemembe - sírnom kell… más már a szó!
Öröm, mi könnyet csal hűs arcomra,
Csak amit érzek… csak azt mondja. 

Mesélhetnék, milyen boldog vagyok,
De nincs hozzá nyelvem, csak lelkem. Ragyog!
Tárd fel a szívem, nézz bele bátran,
Lásd meg, mit én már annyiszor láttam: 

Te vagy ott! Zöld szemed szép mesebolt,
Hintaágyon ül a Nap és a Hold,
Virágot szedek, mert enyém a rét,
Cserébe egész szívem a Tiéd.